Esperluette

 FELÉKSZEREZTÉL

A konyhában átéjszakázott csendélet fogad:

almák. A reggel karjain dagadnak

és időnként kedvesen rám gömbölyödnek.

Magányomban is hanggá válnak

gondolataim, míg ők szelíden csak jelenvalók.

Nem léteznek, míg övék nem lesz minden

színem, illatom.

Akkor egyet neked adok.

Puha nyelved ízlelőbimbóin gyöngyöt

képez ez a neked

oly idegen, irritáló anyag,

ahogy szervezeted önkéntelen védekezik és

saját, fényes váladékába burkolja

a zamatos rostokat.

Így találok barokk igazgyöngyöket a szádban.

MÉZÉDES, MAG NÉLKÜLI

Mintha csak mézet csurgatna, pörgeti

a mosógép a szennyest.  Pihennem kell,

úgy érzem, mintha elolvadt volna

a még le sem hullott hó.

Mandarint pucolj nekem.

Ha lemegy a nap, megéhezem.

Bár nem hiszem, hogy menne bárhova is,

tegnap a vonatablakban álltam

és a tájban

madarakat láttam ködbe ragadva,

embriókat formalinban -

edd meg a mandarinokat!

Ornamentika

Elegem van a képekből.

Ecset húzta hajak

omoljanak

vállára a mozdulatlanságnak.

Grafitköldökök

medréből kiönt hamar

a radírmorzsa.

A fényképek széttárt combját

verőfény izmosítsa.

Nézd, hogy kicsipkéz az utca,

mikor végigmegyek rajta,

gyepből erdőt emel a fűbe fekvő:

szilárd madarak.

A virágok illata érdekel,

nem a keresztmetszete.

És a vadállatoknak, akiknek magam

mellé ágyazok,

reggelre könnyen lakomájává válhatok:

bundájuk ragyog.

Továbbá, úgy hiszem, a legszebb akkor lennék,

ha én lehetnék

testednek ornamentikája –

az életednek, ha sok hasznát nem is veszed,

nézd, milyen szépen

körülölelem.

Berendezési tárgyak

Gömbdíszek a reggelek, jaj, csak el ne törjenek.

A pupilla otthonra lel,

fészket rak.

Mocorog a héj alatt.

Égre száll és partot ér.

Be kell csomagolni mindent,

különösen, ha törékeny,

ajándékozásnál és költözködésnél.

*

Szőrrelhímzett éjszakák.

A testben élők nem ismerhetik

a csöndet.

Fülsüketítő hiányról beszéltél,

én azt mondanám:

a farkasok árnya napsütötte sáv.

fata morgana

ne érints engem

maradni akarok

köd-göngyölítő hajó

siklik

mint nyelv a bolyhos fogakon

csalódás

akinek nevetése lámpaégő

elektromosság

a törött víz szivárvány

a tükör törhetetlen

fata morgana

függetlenül attól hogy szerettelek-e

semmi emberi a forróságban és a dermedésben

az idő

lemeztelenedik

a formák páternoszterében

Ami a kutyákat illeti

Nem szeretem a kutyákat, csahos szeretetükkel,

csillogós örömükkel ne értsenek, ne értsenek meg.

Ők mégis mindig megtalálnak, nyomomba szegődnek

és szolgaságuk jeléül lábamhoz kuporodnak, én pedig

nem jelzem, hogy mindez ellenemre volna.

Hogy „ne haragudj”, is azt hiszem, magamnak mormolom.

Ők pedig annyiszor megértettek már és elsomfordáltak,

hogy legutóbb nem kértem bocsánatot.

Hazáig követett és esküszöm, nevetett, én bőröndöket cipeltem

a kutya csak nevetett, végül elmosolyodtam.

A kutya elindult haza.

Március volt, autóval utaztam haza, újra eszembe jutott

a zöld, és ment már le a nap, tűnődtem is, hogy talán ezért,

hiszen egyszerre tűnt el a kék és a sárga.

Aztán csak hagytam,

hogy tekintetem csokorba szedje az útszéli fákat.

Nem jelentettek már kihívást a vajas fényben lágyuló formák,

hazaértem, a motor leállt, én lélegeztem.

Mennyivel egyszerűbb, ha vonattal megyek:

alagútba érve becsukom a szemem és ne kérdezd,

honnan tudom, mikor nyithatom ki újra. 

Délután színarany

Délután színarany

kanalak gyűltek a mosogatóban.

Sétálni mentünk a gesztenyésbe,

rég leégett, de a napsütésben

a csontvázak gyertyatartóvá

tűntek.

Azt mondtam, visszajövünk ide,

gesztenyével a zsebemben visszatérünk ide.

Az erkélyen száradó ruhákra gondoltam,

mikor besötétedett.

Ne keresd az összefüggéseket.

De én csak mentem tovább

lombfaragó utakon,

a csészék aljára száradt a kávé, 

mikor az első piskótamorzsa felragyogott.

Júliusban

Van egy utca: menyasszonyok és vőlegények

könyökölnek mozdulatlan az ablakokban,

testük camera obscurájába égett

egy fordított pillanat.

Ne sétálj arra. Gazdagon faragott szemük

az egyetlen látnivaló, de kinek van ideje rá, hogy végignézze,

ahogyan a levegő pillantássá csiszolja a követ,

fejüket végül elfordítanák.

Elfelejtették úgyis, kinek hagyták nyitva az ajtót,

az ablakok pedig oly régóta nyílnak,

hogy a házakban semmi sem maradt, csak

gerincükben feszül szárítókötél.