vízfestékvörös róka rohant előttem át
és zöldbe vonta lélegzetem lombjait de
fekete az éjszaka törzsét mintha hangyák lepték volna el
fényes mint a papír
az elfelejtett mesekönyv lapjain
a róka fut, lohol és lóg a nyelve a feketébe
szakad bundája vöröse
és zöldbe vonta lélegzetem lombjait de
fekete az éjszaka törzsét mintha hangyák lepték volna el
fényes mint a papír
az elfelejtett mesekönyv lapjain
a róka fut, lohol és lóg a nyelve a feketébe
szakad bundája vöröse
az égve hagyott lámpák fénye
távozik a fürdővízzel
és borzolja a róka szőre a szelet
hogy egyre hangosabban zúgjon
testem vörös tengere
hajnalra lompos farkam hullámzása
fekteti a csönd partjára
hamarosan hazaérek
hogy egyre hangosabban zúgjon
testem vörös tengere
hajnalra lompos farkam hullámzása
fekteti a csönd partjára
hamarosan hazaérek
Ezt a verset 17 évesen írtam, de máig a kedvencem - talán azért, mert az élmény, amely alapjául szolgált, ebben a pillanatban is hihetetlenül intenzív. Egyetlen képet nem fogok elfelejteni sosem. Talán a róka Szmöre volt, amint épp egy kivilágított ház felé surrant, a könyv pedig a Nils Holgersson? Lehet, hogy ez a kép nem is létezik.
Én a kezdetektől fogva fontosnak tartottam az illusztrációt. Jómagam rajzolni sosem tudtam, a ceruza mind a mai napig kiesik a kezemből, kézzel írni sem szeretek, viszont 13 évig zongoráztam. Ma a laptomom klaviatúráját verem - ugyanazzal a kétségbeeséssel. Mikor 6 évesen elkezdtem írni a "mesefüzetembe", talán a húgomat kértem meg, hogy illusztrálja a verseket, "történeteket". A legelső mese elveszett. A második "A leg okosab lohere". Talán ovi végén született, talán az első osztály elején, azt tudom, hogy még a könyvekből másoltam ki a betűket. Nem éltünk szegénységben, és a családomban sosem volt munkanélküli. Viszont délutánokat búsultam a világ sorsa miatt. Legelső kisprózám mindössze 3 mondat, és az iróniától sem mentes:
A következő oldalon már Brumi maci története kezdődik, aki mindig támadósat játszik, de mivel nincsenek barátai, ezért általában a levegőt támadja.
