Nem szeretem a kutyákat, csahos szeretetükkel,
csillogós örömükkel ne értsenek, ne értsenek meg.
Ők mégis mindig megtalálnak, nyomomba szegődnek
és szolgaságuk jeléül lábamhoz kuporodnak, én pedig
nem jelzem, hogy mindez ellenemre volna.
Hogy „ne haragudj”, is azt hiszem, magamnak mormolom.
Ők pedig annyiszor megértettek már és elsomfordáltak,
hogy legutóbb nem kértem bocsánatot.
Hazáig követett és esküszöm, nevetett, én bőröndöket cipeltem
a kutya csak nevetett, végül elmosolyodtam.
A kutya elindult haza.
Március volt, autóval utaztam haza, újra eszembe jutott
a zöld, és ment már le a nap, tűnődtem is, hogy talán ezért,
hiszen egyszerre tűnt el a kék és a sárga.
Aztán csak hagytam,
hogy tekintetem csokorba szedje az útszéli fákat.
Nem jelentettek már kihívást a vajas fényben lágyuló formák,
hazaértem, a motor leállt, én lélegeztem.
Mennyivel egyszerűbb, ha vonattal megyek:
alagútba érve becsukom a szemem és ne kérdezd,
honnan tudom, mikor nyithatom ki újra.
