Perseidák

A szomorúság tesz szoborszerűvé, mint a hősöket,
akik belefeledkeztek a végtelenbe, és megmaradtak,
mert létezésük határai leomlottak.

Egyedül maradtál, mert a kékszeműt kerested,
akinek egyetlen pislantására
halak milliói rajzanak vissza az ősóceánba.

Nem éltél, mert nem haltál meg minden pillanatban.
Kisemmizett a felhők szappanszaga, és a szavak,
melyek nem tudtak változtatni azon, hogy teremtmény vagy.

Szerelmes voltál fogantatásod óta, hogy magányos maradhass,
mint az Arnolfini házaspár , de becsaptál minden férfit,
mert a Szaturnusz gyűrűjét viselted titokban.

Földdel láttad a földet, vízzel a vizet,
mert sem a földnek, sem a tengernek nincs köldöke.
Arra gondoltál, hogy a tüzet is meg lehet fogni tükörrel.

Esőt jósoltál, hogy sírva fakadhass, míg egy rólad készült fotó negatívján
fel nem ismerted szabadságodat, a kimondhatatlan emberét,
aki tudja, hogy a Nap éjfélkor hófehér.

A cirkuszi medvék tánca

Májusi fény egy fa törzsén januárban,
mint kopott matrica
az íróasztal fiókján,
bármelyik gyerekszobában.

Egy cirkuszi medvével keringőzöm,
aki kikéri magának, hogy sorsától
megváltsam, hiszen rózsaszín tornadresszére
az egyetlen magyarázat, hogy őt valaha
szerették, szerették.

Hisztéria

Úgy fáj, mint egy kerti törpének,
akit kint felejtettek az esőben.
Szeretném, ha az, aki megvásárolt,
ide fáradna és megmondaná végre,
hogy szándékosan rámolt-e ki a kertbe
ahol az eső esik, mert itt az én helyem.

Enfilade

Ez a nyugalom kastélya,
behavazva egy sivatagba.

Én leszek önmagam.
Akkor is,
ha szobából
szobába
lépve elhagyom hangomat,
mint a gombokat.

Ami örömöt okoz, részünkké válik,
és bízhatunk benne,
hogy sejtjeink tudják majd dolgukat.

Nem felejtenek,
nem emlékeznek,

és most a nyugalom kastélyában,
testben porladnak,
lassabban,
mint ahogyan eltörik egy üvegpohár.

Vendégek érkeznek, arcot nyitok rájuk,
a kastélyban minden szoba saját.
Csenddé válnak bőrömön az érintések.

De úgy hiszem,
hogy több ég van egymás mögött,
és csak az egek közé szorult
madarak ismerik a nyugalmat.