Enfilade

Ez a nyugalom kastélya,
behavazva egy sivatagba.

Én leszek önmagam.
Akkor is,
ha szobából
szobába
lépve elhagyom hangomat,
mint a gombokat.

Ami örömöt okoz, részünkké válik,
és bízhatunk benne,
hogy sejtjeink tudják majd dolgukat.

Nem felejtenek,
nem emlékeznek,

és most a nyugalom kastélyában,
testben porladnak,
lassabban,
mint ahogyan eltörik egy üvegpohár.

Vendégek érkeznek, arcot nyitok rájuk,
a kastélyban minden szoba saját.
Csenddé válnak bőrömön az érintések.

De úgy hiszem,
hogy több ég van egymás mögött,
és csak az egek közé szorult
madarak ismerik a nyugalmat.