Perseidák

A szomorúság tesz szoborszerűvé, mint a hősöket,
akik belefeledkeztek a végtelenbe, és megmaradtak,
mert létezésük határai leomlottak.

Egyedül maradtál, mert a kékszeműt kerested,
akinek egyetlen pislantására
halak milliói rajzanak vissza az ősóceánba.

Nem éltél, mert nem haltál meg minden pillanatban.
Kisemmizett a felhők szappanszaga, és a szavak,
melyek nem tudtak változtatni azon, hogy teremtmény vagy.

Szerelmes voltál fogantatásod óta, hogy magányos maradhass,
mint az Arnolfini házaspár , de becsaptál minden férfit,
mert a Szaturnusz gyűrűjét viselted titokban.

Földdel láttad a földet, vízzel a vizet,
mert sem a földnek, sem a tengernek nincs köldöke.
Arra gondoltál, hogy a tüzet is meg lehet fogni tükörrel.

Esőt jósoltál, hogy sírva fakadhass, míg egy rólad készült fotó negatívján
fel nem ismerted szabadságodat, a kimondhatatlan emberét,
aki tudja, hogy a Nap éjfélkor hófehér.