Why Is a Raven Like a Writing Desk?

 

(Because Poe wrote on both.)

Don't Despair Seasonal Affective Disorder Is Easy to Treat With the Right Light

 

Ami a macskákat illeti

(szerelemkísértés)

Azon az úton

jársz, melyen macskáim indulnak portyázni

éjszakánként, agyam

lámpafénnyel elfüggönyzött utcáin,

s ha szimatot fognak, könnyen

rád találnak. Én hagyni fogom,

hadd játszanak.

(kedvesség)

Macskám

elejtett rigó tetemét vonszolja a lábtörlőre.

Megehetem.

Nekem fogta.

Büszke és erős.

Önzetlen, mint egy szétnyitott tenyér, és

odaadó-meghunyászkodó, mint a

tenyérbe simuló arc.

(Egyenlítő öve a derekamon)

Olyan önfeledten

szeretnék csatangolni szerte,

mint az a macska,

aki tegnap utcánkban baktatott,

akinek farkincájára akadt a Hold és úgy vonszolta

maga után, mint egy

üres konzervdobozt.

(zseboroszlánok)

Mostanában inkább oroszlánokra

gondolok sokat.

Oroszlánokra, akik elaludtak

vagy elkóboroltak.

Hogy létezik-e olyan erős szél,

mely felborzolja sörényüket újra?

Homokvihar érkezik a sivatagba

és csontjaikat kitakarja.

A dűnék íve izmos testük húrja.

De maradok itthon.

Az én macskáim éjszakára sem

mennek ki szívesen a házból.

Vizitáció

Az erdőbe hívtál, ahol

gyökerekre bomlott a talaj.

Csak novemberben nedves és puha.

Az állatoknak adtam véremet.

Gondolataim most csomagolópapírként zizegnek,

te kisimítod és megőrzöd őket nekem.

És nekem ajándékozod a fákat,

hogy fényképezhessem őket. Láttál

rólam egy fényképet,

melyen egy platánfát ölelgetek.

Mentél elöl, utánad mentem,

megmutattad az ágyad és a falevelek erezetét

bőrödön.

Megosztottad velem az otthonod.

Eljátszottam, hogy teát kortyolgatok.

Rám néztél, és felköhögtél egy gyöngyöt,

színeset.

The New Ophelia and Byron, a Very Own

Very Own Byron

The New Ophelia

Panírozott vasárnapok

Répát termő halottaink

Kockásfülű Nyúl kakaómat főzte

Cirmos Cica ágyamat vetette

Misi Mókus hintámat lökte

Telhetetlen Méhecske körmömet vágta

Veszett Róka megharapta Morzsi kutyánkat

húgommal répamagot vetettünk a sírjára

répát termő halottaink metszették el Misi Mókus torkát

Aranyoskák

Apa elütötte a kiscicánkat.

Zokni a kerék alá ugrott, épp mikor mi

anya gondosan befóliázott és két

méretre-formára-színre egyforma,

csurranásig töltött szeretetét pakoltuk az iskolatáskába.

„Elütöttem Zoknit.” Apa az öklét harapta.

„Elütöttem Zoknit.” Akkor én Avonlea-be mentem, ahol Anne volt a nevem.

Húgomból felszakadtak az őszinte gyerekkönnyek, apa őt vigasztalta.

Sajnálta.

A macskát.

Talán azt is, hogy elütötte a kiscicánkat.

Előtte akkor láttam sírni, mikor tehetetlen dühében

elfenekelt a húgomat és engem.

Kitartóan bőgtem, annyira sajnáltam érte.

Akkor rohant hozzánk sírva és szorosan ölelve

könyörgött, hogy bocsássunk meg. Nagyon szeret minket.

Ezt sosem bocsátottam meg neki.

Az első aranyoskát Cicamicának hívták.

Megszületett a testvérem és egyedül ő

szeretett engem. Ha elszenderedtem, éberen

őrizte kiscica-álmaimat.

Ha a kisbaba a házunkban felsírt, én doromboltam neki.

Majd belefulladt a homokozóba, de gombszemei

fényesebben ragyogtak, mint a bogarak háta,

pedig a bogarakat a kedves füvek simogatták.

Aztán egy alkalommal véletlenül elhagytam Cicamicát.

Keresésére indult az egész család. Én a rácsok mögött szűköltem,

mint egy kis vadállat. Nem attól rettegtem, hogy világgá ment.

Az verte félre elmém harangjait, hogy Cicamica talán azt hiszi most, hogy nem is szeretem.

Így lett Cicamica kegyvesztett. Pedig megtalálták és visszahozták nekem.

*

Sokszor hevertünk egymás ágyán,

kuporogtunk és egymás kézfejét szagolgattuk. 

„Az enyémet nem érzem. Gondolod, olyan, mint a tiédnek?”

„Biztos, hogy nem. A tiédnek fura a szaga.

Nem tudnám megmondani, milyen. Várj, még egyszer megszagolom.”

„Közben add a tiédet.”

„Büdös!”

Nevettünk örömünkben. Aztán ő mindig hozzátette:

„Te 2 és fél évvel hamarabb halsz majd meg, mert 2 és fél évvel előbb születtél.

Annyival jobb nekem…”

A húgomnak is kellett egy cicamica.

Szeretne egyet, így mondta anya.

Az új plüssmacska bundájának bársonyára vágytam.

Orsinak is kell egy, így mondta anya.

Kisaranyos nyakára érkezésekor fáradtrózsaszín szalagot kötöttem.

Fáradt szeretet áradt belőle, egyértelműen nősténymacska volt,

míg húgom cicamicája férfiasan konok, műanyagszemei rendíthetetlenek.

Kismorcosnak neveztem el és le sem tudtam róla venni a szememet.

Megigézett, úgy gyűlöltem.

Magamnak követeltem és mikor enyém lett, ágyam mellé helyeztem a polcra.

Kisaranyost bátran szerettem – elhasználtam.

Kismorcos sosem kapott szalagot, érinteni sem szabadott.

Nem veszélyeztethettem bundájának bársonyát.

Anya szerint a cicamicák megkülönböztethetetlenül egyformák voltak.

*

Szeretném hinni, hogy az első emlékem róla ez a kép,

az egyetlen kép, amit lefestenék.

Zafírkék kötött pulóverében guggol az erdőszélen, ahová ibolyázni vitt minket.

Március van, színek még nincsenek, de

a levegő olyan friss, a fény olyan metszően éles, hogy odaképzelhetjük őket.

Mégis, fölösleges lenne.

Anya hullámos, fekete, fenékig érő haja elsodorná mindet.

A húgomnak még fogni kell a kezét, bár folyton szabadulna. De nem tud.

Én, a festő, nem léphetek a képbe. Emlékszem még,

olyan közelről a szívverést is hallani.

És én most képtelen vagyok örülni.

Talán ezért gondolom ma is, hogy a szomorúságtól

nő fenékig a haj.  

Anya zafírkék pulcsiját lánykoromban megörököltem.

A húgomnak nincsen emléke arról a márciusi napról,

de ő a pulcsit se hordhatta már, mire sorra került volna,

elhagytam valahol.

Ketten voltunk gyerekek,

két egyforma plüssmedve érkezett hozzánk Lengyelországból,

piros-fehér csíkos sálban, piros-fehér csíkos sapkában.

Két Szilvia – Szilviám, Szilviád.

Évekkel később Szilviám bundája csimbókossá vált, szeme fényesre kopott,

miközben Szilviád éppolyan okkersárga volt, mint mikor hozzánk került,

csak orra és mancsai nyúltak hosszúra.

Felismerhetetlenül különböztek és ez a családban mindenkit meglepett,

pedig ők tudták a legjobban,

hogy mindenkit máshogy koptat a szeretet.

Fishes (of) the sky

Alszol még,

mikor kirázom hajamból a madárfiókákat.

Jó ez így.

Liliom-nagylelkűséged hagyma nélküli.

Pedig nem ismertél, mikor még

oroszlánfényű tengerekbe

torkollott a nevetésem.

Rám nézel és fogalmam sincs,

selyem és bársony

miben különbözik.

Hálóingben szeretnék cigarettázni az erkélyen,

melynek szobájában

párnára hajtva fejed

elringatod a mamutfenyőket.