Répát termő halottaink
Kockásfülű Nyúl kakaómat főzte
Cirmos Cica ágyamat vetette
Misi Mókus hintámat lökte
Telhetetlen Méhecske körmömet vágta
Veszett Róka megharapta Morzsi kutyánkat
húgommal répamagot vetettünk a sírjára
répát termő halottaink metszették el Misi Mókus torkát
Aranyoskák
Apa elütötte a kiscicánkat.
Zokni a kerék alá ugrott, épp mikor mi
anya gondosan befóliázott és két
méretre-formára-színre egyforma,
csurranásig töltött szeretetét pakoltuk az iskolatáskába.
„Elütöttem Zoknit.” Apa az öklét harapta.
„Elütöttem Zoknit.” Akkor én Avonlea-be mentem, ahol Anne volt a nevem.
Húgomból felszakadtak az őszinte gyerekkönnyek, apa őt vigasztalta.
Sajnálta.
A macskát.
Talán azt is, hogy elütötte a kiscicánkat.
Előtte akkor láttam sírni, mikor tehetetlen dühében
elfenekelt a húgomat és engem.
Kitartóan bőgtem, annyira sajnáltam érte.
Akkor rohant hozzánk sírva és szorosan ölelve
könyörgött, hogy bocsássunk meg. Nagyon szeret minket.
Ezt sosem bocsátottam meg neki.
Az első aranyoskát Cicamicának hívták.
Megszületett a testvérem és egyedül ő
szeretett engem. Ha elszenderedtem, éberen
őrizte kiscica-álmaimat.
Ha a kisbaba a házunkban felsírt, én doromboltam neki.
Majd belefulladt a homokozóba, de gombszemei
fényesebben ragyogtak, mint a bogarak háta,
pedig a bogarakat a kedves füvek simogatták.
Aztán egy alkalommal véletlenül elhagytam Cicamicát.
Keresésére indult az egész család. Én a rácsok mögött szűköltem,
mint egy kis vadállat. Nem attól rettegtem, hogy világgá ment.
Az verte félre elmém harangjait, hogy Cicamica talán azt hiszi most, hogy nem is szeretem.
Így lett Cicamica kegyvesztett. Pedig megtalálták és visszahozták nekem.
*
Sokszor hevertünk egymás ágyán,
kuporogtunk és egymás kézfejét szagolgattuk.
„Az enyémet nem érzem. Gondolod, olyan, mint a tiédnek?”
„Biztos, hogy nem. A tiédnek fura a szaga.
Nem tudnám megmondani, milyen. Várj, még egyszer megszagolom.”
„Közben add a tiédet.”
„Büdös!”
Nevettünk örömünkben. Aztán ő mindig hozzátette:
„Te 2 és fél évvel hamarabb halsz majd meg, mert 2 és fél évvel előbb születtél.
Annyival jobb nekem…”
A húgomnak is kellett egy cicamica.
Szeretne egyet, így mondta anya.
Az új plüssmacska bundájának bársonyára vágytam.
Orsinak is kell egy, így mondta anya.
Kisaranyos nyakára érkezésekor fáradtrózsaszín szalagot kötöttem.
Fáradt szeretet áradt belőle, egyértelműen nősténymacska volt,
míg húgom cicamicája férfiasan konok, műanyagszemei rendíthetetlenek.
Kismorcosnak neveztem el és le sem tudtam róla venni a szememet.
Megigézett, úgy gyűlöltem.
Magamnak követeltem és mikor enyém lett, ágyam mellé helyeztem a polcra.
Kisaranyost bátran szerettem – elhasználtam.
Kismorcos sosem kapott szalagot, érinteni sem szabadott.
Nem veszélyeztethettem bundájának bársonyát.
Anya szerint a cicamicák megkülönböztethetetlenül egyformák voltak.
*
Szeretném hinni, hogy az első emlékem róla ez a kép,
az egyetlen kép, amit lefestenék.
Zafírkék kötött pulóverében guggol az erdőszélen, ahová ibolyázni vitt minket.
Március van, színek még nincsenek, de
a levegő olyan friss, a fény olyan metszően éles, hogy odaképzelhetjük őket.
Mégis, fölösleges lenne.
Anya hullámos, fekete, fenékig érő haja elsodorná mindet.
A húgomnak még fogni kell a kezét, bár folyton szabadulna. De nem tud.
Én, a festő, nem léphetek a képbe. Emlékszem még,
olyan közelről a szívverést is hallani.
És én most képtelen vagyok örülni.
Talán ezért gondolom ma is, hogy a szomorúságtól
nő fenékig a haj.
Anya zafírkék pulcsiját lánykoromban megörököltem.
A húgomnak nincsen emléke arról a márciusi napról,
de ő a pulcsit se hordhatta már, mire sorra került volna,
elhagytam valahol.
Ketten voltunk gyerekek,
két egyforma plüssmedve érkezett hozzánk Lengyelországból,
piros-fehér csíkos sálban, piros-fehér csíkos sapkában.
Két Szilvia – Szilviám, Szilviád.
Évekkel később Szilviám bundája csimbókossá vált, szeme fényesre kopott,
miközben Szilviád éppolyan okkersárga volt, mint mikor hozzánk került,
csak orra és mancsai nyúltak hosszúra.
Felismerhetetlenül különböztek és ez a családban mindenkit meglepett,
pedig ők tudták a legjobban,
hogy mindenkit máshogy koptat a szeretet.
No comments:
Post a Comment