Kertek és Udvarok

Kertek

Azon a nyáron, mikor kiscicám

elolvadt a napon,

a fény lombjai

árnyékolták kertem,

de a házban sem maradhattam,

ahol a hőségtől függönyökké

ránduló falak

elfelejtették testemet.

Mindenhol ott voltam, nem voltam sehol sem.

Mozdulatlan kezem simogatta a szelet.

Kimondtam a neved.

Azt is hozzátettem volna: valóban -

nagyon szép idő van!

Most végre leírhattam.

Gomolyfelhővel a hasamban

kívántam a zivatart,

de csak az álmok záporoztak,

mint a szirmok,

míg el nem mondtam neked,

hogy amíg virágoznak a fák,

az éjszakák is nappalok.

Addig egyedül maradok.

Udvarok

Rajzolt fa nőtt udvaromban,

a szél színezi leveleit,

és a bogarak apró lábaikkal

kiradírozták gyökereit.

Megtanultam, tekintetem

hogy terítsem a fák törzsére,

hogy tapinthatóvá váljon testem

kérgessége, de nem érted:

Szerettem volna erdő lenni,

mókusok tüdejétől illatos.

Maradtam neked széllel bélelt, áttetsző,

víz és vér és vágy és hó.

Láthatóvá váltam

a pocsolyák képkivágatában.

Műút lapszámbemutató

 Amikor majdnem elsírtam magam a saját versem felolvasása közben.

A Csigaasszony én vagyok. (Damien Bonneau festménye.)

Kóla.

Sör, bor, kóla.

Van kire mosolyognom.

k. kabai lóránt

Füst, Kemény István, kalickalány, Nagy Kata, Bizottság, csevej, Deres Kornélia.

Műút 2011029

A Műút 2011. évi 029. lapszámában (október) jelent meg az Inkubátor és a Beköltözés!
A teljes lapszám hamarosan (decemberben) letölthető lesz pdf-ben a Műút folyóirat honlapján.
www.muut.hu

Muskátlis teraszok

Nem ma történt – holnapelőtt.

Megettük az összes barackot a fáról,

melyet tegnap ültettünk.

Szélcsendet lebegtetett a madarak szárnya.

Mikor a méhek mégis megérkeztek,

beköltöztettük őket a faliórába.

Testünk most gyertya elalvó lángja.

Leütjük a perceket, e házba tévedt legyeket,

hogy múltjává váljunk a jelenvalónak,

mint a viasz.

 (Damien Bonneau: Stolen Kiss <- dabo.over-blog.org)

Illusztráció

vízfestékvörös róka rohant előttem át 
és zöldbe vonta lélegzetem lombjait de
fekete az éjszaka törzsét mintha hangyák lepték volna el
fényes mint a papír
az elfelejtett mesekönyv lapjain
a róka fut, lohol és lóg a nyelve a feketébe
szakad bundája vöröse 

az égve hagyott lámpák fénye

távozik a fürdővízzel

és borzolja a róka szőre a szelet
hogy egyre hangosabban zúgjon
testem vörös tengere

hajnalra lompos farkam hullámzása
fekteti a csönd partjára
hamarosan hazaérek

Ezt a verset 17 évesen írtam, de máig a kedvencem - talán azért, mert az élmény, amely alapjául szolgált, ebben a pillanatban is hihetetlenül intenzív.  Egyetlen képet nem fogok elfelejteni sosem. Talán a róka Szmöre volt, amint épp egy kivilágított ház felé surrant, a könyv pedig a Nils Holgersson? Lehet, hogy ez a kép nem is létezik. 

Én a kezdetektől fogva fontosnak tartottam az illusztrációt. Jómagam rajzolni sosem tudtam, a ceruza mind a mai napig kiesik a kezemből, kézzel írni sem szeretek, viszont 13 évig zongoráztam. Ma a laptomom klaviatúráját verem - ugyanazzal a kétségbeeséssel. Mikor 6 évesen elkezdtem írni a "mesefüzetembe", talán a húgomat kértem meg, hogy illusztrálja a verseket, "történeteket". A legelső mese elveszett. A második "A leg okosab lohere". Talán ovi végén született, talán az első osztály elején, azt tudom, hogy még a könyvekből másoltam ki a betűket. Nem éltünk szegénységben, és a családomban sosem volt munkanélküli. Viszont délutánokat búsultam a világ sorsa miatt. Legelső kisprózám mindössze 3 mondat, és az iróniától sem mentes:

A következő oldalon már Brumi maci története kezdődik, aki mindig támadósat játszik, de mivel nincsenek barátai, ezért általában a levegőt támadja.

Fotográfia

Egynek virrasztania kell, úgy tartják, és mi

egyként virrasztottunk, mennyi éjen át,

ott voltunk, és hányszor mondtad, hogy te

nem szereted a fotográfiát, aztán maradtunk:

ezüstlemezen fénykarcolatok.

Körös-körül alszanak az emberek, és mi

is aludtunk, házakban, ágyakban és nappal a parkban

ott voltunk körös-körül, emberek, én

a blendével készenlétben

vártam, hogy kisüssön a nap, bármelyik

percben kitakarhatták a felhők. Te

arra ügyeltél, milyen precízen, esetlen gonddal

állítom be a kopott masinát, apámé volt, mint a szemem

valaha. Vak tükrök ezek: látni az ő

szemével, hogy néz rám az én szememmel. Most figyelek:

filmérzékenység, záridő, mélységélesség, távolság,

remegő kézzel, óvatosan a megfelelő magasságba

emelem a fényképezőgépet, hogy ott maradjon, aminek most én

adok keretet, de mire a nap sugarai elérték a völgyet,

emlékszel? Eltűnt minden, mi ott volt előtte

-          csak a fény maradt.

A vers megjelent a Mozgó Világ 2010/7. számában.
A fotógrafikákat készítette: Feith Bálint (http://feithbalint.blogspot.com)

Irodalmi Páholy 3. szám

 

KATT. 

A rajzokat Benda Balázs készítette.

Esperluette

 FELÉKSZEREZTÉL

A konyhában átéjszakázott csendélet fogad:

almák. A reggel karjain dagadnak

és időnként kedvesen rám gömbölyödnek.

Magányomban is hanggá válnak

gondolataim, míg ők szelíden csak jelenvalók.

Nem léteznek, míg övék nem lesz minden

színem, illatom.

Akkor egyet neked adok.

Puha nyelved ízlelőbimbóin gyöngyöt

képez ez a neked

oly idegen, irritáló anyag,

ahogy szervezeted önkéntelen védekezik és

saját, fényes váladékába burkolja

a zamatos rostokat.

Így találok barokk igazgyöngyöket a szádban.

MÉZÉDES, MAG NÉLKÜLI

Mintha csak mézet csurgatna, pörgeti

a mosógép a szennyest.  Pihennem kell,

úgy érzem, mintha elolvadt volna

a még le sem hullott hó.

Mandarint pucolj nekem.

Ha lemegy a nap, megéhezem.

Bár nem hiszem, hogy menne bárhova is,

tegnap a vonatablakban álltam

és a tájban

madarakat láttam ködbe ragadva,

embriókat formalinban -

edd meg a mandarinokat!

Ornamentika

Elegem van a képekből.

Ecset húzta hajak

omoljanak

vállára a mozdulatlanságnak.

Grafitköldökök

medréből kiönt hamar

a radírmorzsa.

A fényképek széttárt combját

verőfény izmosítsa.

Nézd, hogy kicsipkéz az utca,

mikor végigmegyek rajta,

gyepből erdőt emel a fűbe fekvő:

szilárd madarak.

A virágok illata érdekel,

nem a keresztmetszete.

És a vadállatoknak, akiknek magam

mellé ágyazok,

reggelre könnyen lakomájává válhatok:

bundájuk ragyog.

Továbbá, úgy hiszem, a legszebb akkor lennék,

ha én lehetnék

testednek ornamentikája –

az életednek, ha sok hasznát nem is veszed,

nézd, milyen szépen

körülölelem.

Berendezési tárgyak

Gömbdíszek a reggelek, jaj, csak el ne törjenek.

A pupilla otthonra lel,

fészket rak.

Mocorog a héj alatt.

Égre száll és partot ér.

Be kell csomagolni mindent,

különösen, ha törékeny,

ajándékozásnál és költözködésnél.

*

Szőrrelhímzett éjszakák.

A testben élők nem ismerhetik

a csöndet.

Fülsüketítő hiányról beszéltél,

én azt mondanám:

a farkasok árnya napsütötte sáv.

fata morgana

ne érints engem

maradni akarok

köd-göngyölítő hajó

siklik

mint nyelv a bolyhos fogakon

csalódás

akinek nevetése lámpaégő

elektromosság

a törött víz szivárvány

a tükör törhetetlen

fata morgana

függetlenül attól hogy szerettelek-e

semmi emberi a forróságban és a dermedésben

az idő

lemeztelenedik

a formák páternoszterében

Ami a kutyákat illeti

Nem szeretem a kutyákat, csahos szeretetükkel,

csillogós örömükkel ne értsenek, ne értsenek meg.

Ők mégis mindig megtalálnak, nyomomba szegődnek

és szolgaságuk jeléül lábamhoz kuporodnak, én pedig

nem jelzem, hogy mindez ellenemre volna.

Hogy „ne haragudj”, is azt hiszem, magamnak mormolom.

Ők pedig annyiszor megértettek már és elsomfordáltak,

hogy legutóbb nem kértem bocsánatot.

Hazáig követett és esküszöm, nevetett, én bőröndöket cipeltem

a kutya csak nevetett, végül elmosolyodtam.

A kutya elindult haza.

Március volt, autóval utaztam haza, újra eszembe jutott

a zöld, és ment már le a nap, tűnődtem is, hogy talán ezért,

hiszen egyszerre tűnt el a kék és a sárga.

Aztán csak hagytam,

hogy tekintetem csokorba szedje az útszéli fákat.

Nem jelentettek már kihívást a vajas fényben lágyuló formák,

hazaértem, a motor leállt, én lélegeztem.

Mennyivel egyszerűbb, ha vonattal megyek:

alagútba érve becsukom a szemem és ne kérdezd,

honnan tudom, mikor nyithatom ki újra. 

Délután színarany

Délután színarany

kanalak gyűltek a mosogatóban.

Sétálni mentünk a gesztenyésbe,

rég leégett, de a napsütésben

a csontvázak gyertyatartóvá

tűntek.

Azt mondtam, visszajövünk ide,

gesztenyével a zsebemben visszatérünk ide.

Az erkélyen száradó ruhákra gondoltam,

mikor besötétedett.

Ne keresd az összefüggéseket.

De én csak mentem tovább

lombfaragó utakon,

a csészék aljára száradt a kávé, 

mikor az első piskótamorzsa felragyogott.